Mit is ér az életem...

Az a baj, hogy nagyon beleéltem magam a dolgokba és ezáltal épülök szépen lefelé, mióta kimondta: VÉGE!

Nagyon sokat gondolkozom ér-e nélküle valamit az életem....

Hát valami ilyenre jutottam:

Mit is ér az életem?
Avagy hova tart énvelem,
A világ, mely feltartóztathatatlanul rohan.
Nem értem, nem is kértem,
Mégis csodálkozok, hogy nem értem.
Elmúlt a gyerekkor, de valahol belül,
Még most is egy gyerek szenderül.
Hasztalan küzdök, úgy érzem,
Hisz itt áll életem félkészen.
Nem mondhatom, hogy az elején,
Valahol, de messze nem a közepén.
Ott tartok, ahonnan nem látom a kiutat
Elmém ezután már talán nem is kutat.
Megelégszik a puszta léttel.
Beéri azzal a kevéssel.
Amely, mégiscsak több, mint gondolnám,
Az örömöt oly szívesen pótolnám.
Néha már az abszurdon mosolygok,
Holott ezek nem derűs dolgok.
Valahol az őrület határán?
-Igen, talán.
Mindent feladván?
-Nem! Megszoktam.
Sose volt könnyű, nem is lesz az…

Igazából még mindig reménykedek hátha meggondolja magát és rájön kellek neki....de sajnos szerintem már az érzelmeket felemésztették benne a kétségek, szóval nem fog bekövetkezni amit remélek.... :'(

Ezt így leírni könnyű, de belátni nem annyira....hát még felfogni és elfogadni... :S

Azt hiszem még egy versemet berakom ide, aztán egyenlőre ennyi....

Fél hét után a költőklinikáról

átszállítottak a szerelemelvonóra.

Groteszk száműzetésbe vonulva

vizslatom,

ahogy a hullámhasábokon a

város göndör jelzőtüze nő.

Még fancsali jelzőt üzenő

a panoráma,

mert háttal ülsz nekem,

biztos így tesztelik az addikció

meg a magány hatalmát,

de könnyen előfordulhat, hogy

szimplán elegem lett a lelki

vircsaftból,

és kezdek leszokni.

Lassan fel se tűnik az ágy végében

kuporgó kórlap.

Inkább az alvást választom

a perverz fülelés helyett.

Párnám alatt hasztalan galoppoznak

az álomszekerek,

bár óceánnyi karnyújtásra

a pisze, kerek

orrtól, mikor melletted

vergődöm az illatiszapban

kicsit kényelmetlen a szállás.

Kivételesen mindenképp pozitívum,

hogy a bóbiskoló nyugalmat többé

nem tépi miszlikbe a ricsaj,

mondjuk a zenedobozból szüntelen

harsog a blőd nosztalgia-bakelit,

és a szomszéd szobában a jövő

zilált teóriákat komponál.

Szerinte a szerelem a közeledő

kompon áll,

én pedig a kikötőben vegetálok,

ám sosem hittem az ilyen

reménykategóriás fércműveknek,

mint a következő hónap.

Tüsténtet akar, finnyás a gusztus,

hiába ajánl csinnadrattát

a bágyadt Augusztus,

néha hajlamos vagyok visszaesni,

mélyen még rólad brummog a

csintalan brácsa,

mikor az égkalitkában a

felhők habrácsa

hajnali díszeivel dicsekszik,

és egy újabb doboz cigarettáért

ballagva,

a közért bejáratában

színeket szíjaz rám a végtelen.

Esetleg amikor a

november surrog a zivatarban,

és tudod, gyerekes vagyok,

tehát vihar után is,

mialatt napszilánkokat

szedegetek a szememből.

A párolgó betonszigetek

idomulnak hozzám,

a sütkérező zebra sörényén

téged lebegtet,

komisz a tócsa,

ám a gyakorlat fukar szatócsa

elmélet-garasokért csak

ürességet árult.

Igen, megvettem azt is.

Ha emiatt zsákká puffaszt is

a méreg,

szerinted mit érek el vele?

Rajtam kívül milliókat átrázott

az ostoba kalmár,

és a legtöbb kárvallott kórtermekben

nyakal már,

míg én a főépület

csikó gyepkárpitján gyógyulok.

Itt a szederfa gavallér ágain

átles a fényszőke július,

kezd visszavonulni az ősz hajú csend,

és túl messze vagy, hogy ismét elcsend

ezt a kerti kuckót,

amit távolságból barkácsoltam.

Csupán mellesleg,

utóiratként, meg kell

jegyeznem,

bár felejtésbe tuszkolnak a terápián,

igazából a baráti látogatások

segítenek.

Viszont elvétve velük is

kényelmetlenül mocorgok

az optimista skatulyában,

netán némává görnyedek

a kísértés satujában,

és arra gondolok,

vajon kiszöknék-e,

ha lent várnál

a szanatórium kapujában...
 

Ám hozzáfűzésként....IGEN!!! A világ legboldogabb embereként szárnyalnék hozzád akárki akármit mondd, igen újra Tiéd lennék!!!