Őszinteség, avagy lelkifröccs...

Elmesélek egy kis történetet…

Egyszer egy srác megismert egy embert teljesen véletlenül, elkezdtek beszélgetni, megismerni egymást… ez sikerült is… kialakult valami, amiről nem tudták mi az… aztán történtek olyan dolgok melyek ezt a két embert egymástól egyre messzebb, majd közelebb, majd messzebb sodorták… és így tovább… egyszer elhangzott a srác szájából egy olyan mondat, hogy „Ha veled bármi történne én azt nem élném túl”… majd az idő múlásával egy napon a megismert ember megírt egy írás, nem is egyet kettőt, mivel még nem is lenne baj, csak alapjáraton a gondolattal mellyel eljátszadozott nem egyszer, nem százszor… aztán a srác elolvasva az írásokat, megtudva ezeket a gondolatokat ráébredt valamire… melyeket megosztott a blogjában… eléggé művész lélek volt mind két ember, tehát a srácból versek hadai kezdtek kitörni, melyekben benne volt minden aktuális gondolata… a múltról, a jelenről és az esetleges jövőről…

Máshol élek, a világtól távol,
de ha akartok, utolértek bárhol.
Már hogyha akartok engem,
magamat a csalódásoktól védem.

Képtelen lennék itt élni, szabályok között.
Képtelen lennék repülni, a felhők fölött.
Inkább bezárkózom, senki sem jöhet!
Akarhattok, éreztem már sok követ.

Bárhol is járok, látlak titeket.
Hallom a rólam költött vicceket.
Ezek ellen, ha kell fellépek,
a leggyengébb ponton végzek veletek.

Ha elhiszitek, akkor veletek maradok,
képtelen képeket írok és előre haladok.
Mint ahogy egy függő, a szerek alatt,
lopok ha kell, menekülök a kertek alatt.

Néha félek, reszketek az élettől.
Néha vak vagyok, nem látok a szememtől.
Velem csinálhattok akármit, megölhettek
de szellemem, rettegésbe tart titeket.

Tiltakozok minden ellen, ordítozok,
ahogy a néma gyerek, hang nélkül kiáltozok.
Kiállok az igazamért, ha kell áldozok,
ti vagytok a vak, és ártatlan bárányok.

Az igazságot megvallva, én is bárány vagyok,
következő éltemben, angyal maradok!
Vak ember vagyok, egy cirkuszi bohóc
csökönyös akár egy szamár, hajam tiszta kóc.

Mintha egy nyúl lennék a szántón,
üldöznek és menekülök, fenn akadok a hálón.
Máskor mást piszkál a gonosz elme,
most engem fojtogat, most is vele veszekszem.

Az olvasónak üzenem, nem vagyok beteg!
csak sikítok a lapon, szeretlek szerelmem!
Felszólalok a világ ellen, mert látom
mivé lesz? így is egy szeméthalom!

Látok benne jót is, és még szebbet,
ez kevés, a jó elme úgy látszik vesztett.
Forduljatok ellene, harcoljatok a lelki halálig.
Érjük el a gonoszt, érjünk el a várig!

Mi fegyver nélkül is többet érünk,
mint egy démon akié a lelkünk.
Ordítsunk mi némák, hátha fülre talál.
Kiáltásunk hangtalan, de gyorsabb mint a halál!

Mást is bíztatok, harcoljunk ellenetek,
észre sem vettük és állatok lettetek!
Mi vagyunk a vad, ti pedig a vadászok,
ugyanazok vagyunk, csak ti vagytok az állatok!

Nem hozok szóba, semmilyen démont,
kívánok alátok jeget, mely elég vékony!
Én lepaktálok az angyallal, ti az ördöggel,
tele van a világ, csúf ronda döggel!

Ott vannak köztetek, velük éltek,
mire rájöttök a hatalmukba kerítenek.
Ezt tudjátok ti is nem papolok nektek,
többet ér ennél a nyamvadt életetek!

Ha az életben a démon az úr,
akkor a jó előtt hosszú még az út.
Nem esek kétségbe, eljutok a várig!
Harcolni fogok szívem szakadtáig!

Folytatva a történetet a sráccal történt rengeteg olyan dolog, mely által az öngyilkosság mámorító gondolatával játszadozott… de a megismert embertől sokszor megkapta azt, hogy ne légy hülye, nem érdemes megtenni, mert vannak akik melletted állnak, akik szeretnek és van miért élned, van miért küzdened… eléggé hosszú lecsengés után a srác felfogta miről is beszélt a másik illető…

Ülök a semmi szélén,
Előttem a fekete lyuk.
Egyre jobban vonz a mély.
Vajon van még kiút?

Ülök a semmi szélén,
Előttem elveszett csodák.
Elnyelte őket a mély.
Maradt a szomorúság.

Ülök a semmi szélén,
előttem egy sötét katlan.
Bűvöl, hívogat a mély.
harcoljak, vagy tán hagyjam?

Ülök. Nem a semmi szélén.
Mögöttem a fekete lyuk.
Túléltem, nem vonz a mély.
Mert tudom, hogy van kiút!

Aztán a srác mikor is a blogjába írta azt a bejegyzést, amit a megismert embernek szánt, ki hasonló gondolatokkal játszadozott, hirtelen elvesztette elméjét és csak a keze járt, gépelte a sok mondatot, gondolatot, melyek verssé alakultak…

Az erdő legmélyében este
ember rohan a vak sötétbe.
Alakja torz, ruhája rongy,
elvesztett mindent, amije volt.

Volt élete, volt családja,
de több volt az árulója.
Susognak a fák, reccsen az ág
farkas vonít, s ő üvölt már.

Ez a keserves kínok éjszakája,
az őrült a helyét már nem találja.
Csak fut, rohan, szinte száguld:
el innét, ki a világbul!

Gyötrik őt az emlékképek,
minden szinte újjáéled:
˝Fuss, te butus!˝-volt utolsó szava,
s az őrült már ugrott a parancsra.

Megállna, de nem szabad:
kergetik őt vad hadak,
kik megölték a szeretteit,
s elpusztították állatait.

˝Csak álom lehet, rossz álom!˝
S már rohan is át a határon.
Kutyacsaholás, kiabálás:
az ellenség a nyomában jár.

Fuss őrült az életedért!
Ne bízz senkiben, aki él!
Elfognak és megölnek,
s ráfogják az Istenre.

Sajnos már késő, beérték.
Csörren bilincs, mordul az ég.
Vad zivatar, jégeső, villám,
de az őrültet ott nem hagyják!

Isten haragja mit sem ér,
az ellenség már ölni kész.
Egy késszúrás, egy lövés,
neki már eljött a vég.

Még nyög egyet, és látja a sok vért,
másik pillanatban hívja őt a fény.
Halott testéhez még visszafordul,
tudja, neki harang nem kondul.

Mindannyiunkban van egy őrült,
ki sokszor szabadulna tőlünk,
s időközönként előtör,
míg nem megyünk az égbe föl.

Zavart elme egészséges lenne,
ha nem taszítana le a mélybe.
Vigyázz ember önmagadra,
de ígysem kerül a halál árnya,
csak harcolj, fuss, rohanj az életedért!

______________________________________________________

Az átlag emberek nem tudják hogy ki vagy,

S néha már úgy érzed, minden erőd elhagy.
Sortűz ér ha mozdulsz, már majdnem elvérzel,
Senki nem segít, nem tudják mit érzel.

Szorítsd össze öklöd, és állj talpra végre!
Nézz magadba mélyen, vagy csak nézz fel az égre.
Tudnod kell az élet nem könnyű sohasem,
Ne várd, hogy az álmod teljesül hirtelen!

Csak kudarcok árán érheted el célod,
Boldog akkor leszel, ha ezt elfogadod!
harcolj önmagadért, de ne fordíts hátat,
Sem az ellenségnek, sem a jó barátnak!

Mindig van új remény, csak észre kell venni,
És a jó irányban tovább kell menni!

______________________________________________________

Ne add fel soha a reményt.
Az élet lehet, hogy nagyon kemény.
harcolj, amíg még az erőd tart.
Kérlek, hogy higgy magadban.

Bármilyen kemény is a világ.
És sehonnan nem érkezik megváltás.
De én mégis azt kérem tőled.
Hogy higgy magadban végre.

Ha a szerelem nem jön el.
Ha az elmúlás réme fenyeget téged.
Én csak egyet kérek, mást nem is várok.
Hogy higgy magadban, ne ad fel az álmod.

Ha a félelem kerít be téged.
Ha úgy érzed, meggyöngíti a léted.
Akkor sem szabad feladnod.
Higgy önmagadban végre barátom.

És végül, hogy minden a helyére kerüljön tisztán, magyarázatra lelve… a srác kiről szó volt, én voltam, az ember akit megismert, Te voltál… mi volt az ami kialakult? Egy őszinte barátság volt… és hogy miért volt az a mondat, hogy „Ha veled bármi történne én azt nem élném túl”?... azért mert így van! A múlt összeköt minket, ezt te is tudod, a jelenben az élet legfontosabb tényezőinek egyike van jelen… a BARÁTSÁG kettőnk között… és a jövő… ha nem lennél én sem lennék, mert ha nem vagy ÖNMAGAD, akkor már nem is vagy…ha pedig Te nem vagy én nem lennék önmagam, tehát nem lennék…

Így hát arra kérlek Téged, hogy higgy önmagadban, higgy az álmaidban, higgy a célban, amit el akarsz érni, mert bármennyire is nehéz az út, én hiszek Benned, hiszek abban hogy képes vagy rá… kérlek arra, hogy légy mindig minden helyzetben Önmagad és soha ne adj ebből… meg hát kérlek arra, hogy maradj meg nekem, mint BARÁTOM, mert nagyon sokat köszönhetek Neked… és tudd rám bármikor, bárhol, bármiben számíthatsz…

Hagyd szeretni önmagad,
Ne zárd magányba vágyadat,
Az élet rövid, hogy elveszíts,
A reményt megőrizni segíts.

Ne kutass a holnapokban,
Ott vagyok a napjaidban,
Kezed fogom, megértelek,
A fájdalomtól is féltelek.

Keresd bennem nyugalmadat,
Mutasd minden hatalmadat,
De légy őszinte, s ne csak máshoz,
Legelőször önmagadhoz.

Hagyd ölelni fáradt tested,
Ne várd senkitől elested,
harcolj azért, aki vagy,
S harcolj azért, hogy az is maradj!

Ui.: Köszönet az égnek, hogy megismerhettelek, hogy ismerhetlek és adja az ég, hogy sokáig elmondhassam ezt még!